Történetünk

A 60-as években Nagyapám tartott a családi háznál 20db NB kaptárt.

A természet szeretete miatt és szülői ösztönzésre kezdett Édesapám, Zóka Zoltán érdeklődni a méhek iránt. 15 évesen Vöcköndön szerzett 1 éves szakmai gyakorlat után beiratkozott a Zalaapáti Méhész Szakiskolába (1966).

A szakmunkás vizsga után TSZ méhészetet vezetett Ligetfalván, ezzel egyidejűleg itthon is folyamatosan gondoskodott méheiről.

A TSZ Méhészeti ágazat felszámolása után saját gazdaságát építette édesanyámmal együtt, továbbra is NB 24-es kaptártípussal.

Édesapám mondása: „Egy évi méztermés a méheké, következő év bevétele a bankba (megtakarítás), a harmadik év termése (bevétele) a méhészé. Mindig ezt tartsátok a szemetek előtt, a méheket nem lehet kizsákmányolni.” – mondta.

Mint ahogy a természetet sem, ugyanis mi emberek is a természet részei vagyunk és összhangban kell élnünk vele!

Édesapám tragikus hirtelenséggel 1999-ben elhunyt.

Az akkori 170 méhcsalád a gondos kezek nélkül magára maradt. Édesanyámmal nem szerettük volna a sokéves munka után felépített méhállományt felszámolni, ezért beiratkoztunk méhész képzésre, hogy szakmai tudást szerezzünk a méhekről. Ugyanis amikor apám méhészkedett, mindenben segített édesanyám neki, de hogy mit csinál a kaptár belsejében, azt soha sem mondta el neki.

Közös családi erővel sikerült a méhészetet fenntartani, működtetni, bővíteni mindannyira, hogy mikor bátyám és én is családot alapítottunk, a méheket is külön-külön kezdtük el gondozni. 2017-ben 74 méhcsaláddal rendelkeztem, amelyet a Fiatal gazda pályázat segítségével mára 200-ra fejlesztettem.

Fenntartásában és üzemeltetésében párom hozzáértő tudása is sokat segít.

A folyamatosan bővülő termékkörünk a vevők igényeire épül.

„Nézd csak meg jól, mi minden van körülöttünk. A víz háborog, a föld rá sem hederít. Látod a magasba nyúló hegyeket?! A fákat, a fényt, amely a nap minden percében változtatja erejét és színét. A halakat, amelyek más halakat kergetnek, miközben azon vannak, hogy elkerüljék a sirályok csőrét. Hallod a zajokat, a hullámok moraját, a szél susogását, a homok neszezését, a sokféle zajt, amely harmóniává olvad? És az élet meg az anyagok e valószerűtlen hangversenyének kellős közepén itt vagyunk mi, te meg én és a körülöttünk lévő sok-sok ember. Vajon hányan látják meg közülünk azt, amit most leírtam? Hányan értik meg reggelenként, micsoda kiváltság, hogy fölébrednek, hogy láthatnak, szagolhatnak, tapinthatnak, hallhatnak, érezhetnek? Közülünk hányan képesek egy pillanatra megfeledkezni a nyűglődéseikről, hogy elámuljanak ezen a csodás látványon? Úgy tetszik: az ember éppen annak van a legkevésbé tudatában, hogy él.”

/Marc Levy/